Mese a bűvészről...

A világon kétféle ember van: akik jól érzik magukat munka közben, és akik alig várják a pénteket és rettegnek a hétfőtől. Sokan vannak, akik csak próbálják túlélni a hetet, számolják vissza a perceket a munkaidő végéig, és utána kezdenek igazán élni, amikor végre elővehetik a hobbijukat, vagy a családjukkal lehetnek.

Vannak olyan szituációk az életben, amikor az ember nem választhat, és el kell fogadnia azt a munkát is, amit nem szeret. Én őszintén becsülöm azokat, akik képesek a családjukért, szeretteikért, vagy akár csak saját életük fenntartásáért minden nap erőt venni magukon, és elvégezni a feladataikat. Iszonyatos akaraterő kell hozzá!

Én szerencsés vagyok, hogy nem tartozom közéjük: nekem valóban a hobbim a munkám, élvezem minden percét a felkészüléstől az előadás végi vastapsig, így rám igaz a fenti idézet: soha, egy percet sem dolgozom. Amikor egy új trükköt készítek elő, vagy amikor fellépek a színpadra, soha nem a fellépésekért kapott gázsi motivál (bár azért nem bánom;)). Azért csinálom, mert imádom, amikor a színpadon állok és látom a közönség arcán az örömöt. Ugyanolyan lelkes vagyok, mint 27 éve, amikor elkezdtem.

De valóban szerencse kérdése volt ez? Egy ideig nagyon is úgy festett, hogy egy leszek azok közül, akik a fogukat összeszorítva végzik a munkájukat nap, mint nap…

Lui bűvész története

Ha ez egy mese lenne, akkor úgy kezdeném, hogy „hol volt, hol nem volt”, és arról szólna, hogy egy szegény legény sok megpróbáltatáson megy keresztül, mire végül eléri álmait, és elnyeri a hercegnő kezét.
Várjunk csak!

Ez tényleg egy mese.

Szóval hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki egyszerű családból származott: a szülei kétkezi munkások voltak, a fiú iskolába járt, mellette pedig megismerkedett a bűvészettel. Annyira elvarázsolta a mágia világa, hogy az iskolára már alig-alig figyelt oda; elfogadható jegyeket hozott, de csak annyit foglalkozott a tanulással, amennyit feltétlenül muszáj volt. Az összes szabadidejét a bűvészetnek szentelte, és mint a legtöbb gyerek, ő is a családjának mutatta be először az új trükköket.

A szüleinek tetszett, és támogatták a hobbijában, de soha nem gondolták, hogy ebből meg lehet élni.

Nem is vették igazán komolyan a dolgot.

„Ha már nem akarsz főiskolára, vagy egyetemre menni, hogy tovább tanulj, legalább egy szakmád legyen, fiam!” – mondta a legény apja és anyja, így tehát úgy döntöttek (főleg a család), hogy szobafestő- mázoló-tapétázó lesz a gyerekből. Ez ésszerű kompromisszumnak tűnt: tisztességes szakma, de nem kell hozzá túl sokáig tanulni.

A legény annak rendje s módja szerint be is iratkozott a Kézműipari Szakközépiskolába, ahol nagyon sok hasznos dolgot tanult: például amikor arról volt szó az órán, hogy milyen felületre milyen festékkel érdemes dolgozni, akkor a fiú magában már azon morfondírozott, hogy ezt hogyan tudná hasznosítani a bűvészkellékek előállítása során. (15 évvel később a fiú professzionális bűvészkellékeket készít más, profi bűvészeknek, szóval a megszerzett tudás mindig megtérül;))

Miközben akkoriban teljesen természetes volt, hogy a gyerek az iskola mellett dolgozik, és hazaad valamennyit a keresetéből, ez a legény ideje nagy részében mégis inkább a szobájában gyakorolt, és a jövőről ábrándozott. Néha elvállalt egy-egy munkát, hogy hozzájáruljon a család költségvetéséhez, de ahogy a tanulást, úgy ezt sem vitte túlzásba, hiszen a szeme előtt lebegett a Nagy Álom: hivatásos bűvész akart lenni.

És ahhoz rengeteget kell gyakorolni.

A rengeteg gyakorlás végül meghozta gyümölcsét, és a fiú egyre több helyen lépett fel, egyre több elismerést kapott, egyre híresebb bűvész lett. Befejezte az iskolát, de soha nem lett szobafestő, sem mázoló, de még tapétázó sem: mára híres bűvész, a gyerekek kedvence, nemzetközi sztárok dublőre, aki időről-időre a tévében is felbukkan.

A szobafestő iskola sem ment veszendőbe: mielőtt megismerte feleségét, az összes barátnője lakását kifestette;)

De amióta övé a királylány keze, és a vele járó fele királyság, azóta már nem festeget, csak bűvészkedik.

Mi ebből a tanulság?

Mert egy jó mesének mindig van tanulsága.

Ha engem kérdeznek, én mindig azt mondom: ahhoz, hogy a hobbid legyen a hivatásod, és teljes szívedből élvezhesd a munkát, rengeteg munka, kitartás és gyakorlás kell. A világon a legjobb dolog, amikor teljes munkaidőben azt csinálhatod, amit szeretsz, de ez nem szerencse kérdése. Ki kell állnod 77 próbát, le kell győznöd a hétfejű sárkányt, át kell kelned a 7 tengeren… és akkor elérheted.

Hidd el, megéri!

Itt a vége, fuss el véle!